1999. július 8-án repültem életemben először, a Malév 94-es járatán Budapestről Torontóba. Több mint két óra késéssel indult a gép, koszovói menekültek járatát vártuk be. A gyomrom görcsben állt, mire a fedélzetre értem, de a kilenc óra negyven percnyi út végére már tudtam, hogy imádok repülni. Azóta számos fapados és nemzeti légitársaság járatán utaztam, de a minőséget számomra mindig a Malév jelentette. Egyáltalán nem vagyok nacionalista, sőt. Most mégsem bírtam visszatartani a könnyeimet a híreket olvasván, egyszerűen szégyen, mik történnek körülöttünk. Sajnálom, hogy már Magyarország büszkesége, a világszínvonalat képviselő Malév is elesett.

Malév, köszönöm, hogy hozzásegítettél életem legszebb emlékeihez, köszönöm, hogy veled tehettem meg életem első repülőútját. Sajnálom, hogy az ebédedet sosem tudtam megszeretni, de a sós mogyoróidat imádtam. Ígérem, sosem felejtelek!

Hát, engem ez a nagy freeblog-elszállás jóval kevésbé viselt meg, mint másokat, lehet, hogy ez is elmond valamit arról, milyen gyakran irkálok ide.

Ott voltam és zöld lettem, hogy szót emeljek a narancs terror ellen. Mert hiszem, hogy mindenre van Pardon.

Álmomban szerelmes lettem és mikor felébredtem, úgy maradtam. Nem lenne szabad tévét néznem lefekvés előtt, két napja a kedves jár a fejemben, aki kivételesen osztotta az érzelmeimet.

Az egy dolog, hogy az előző félévhez képest kifejezetten élvezem a szociálpolitikát, de ugye bármit is tanulunk, azt egész könnyű a még hátralévő mennyiség alapján is megunni. Szóval olyanok vannak, hogy amíg a megélhetési küszöbökről olvasgatok, számolgatni kezdek, és rá kell jönnöm, hogy a létminimum engem is felülről kerül.

Most meg az a nyűgöm, hogy egy piszlicsáré gyakorlat elvitte a javítóvizsgám lehetőségét, mert nekem nem volt jó a négyes, és leadtam a két időben le nem adott házimat javításként. Persze az ELTE nem ismeri a pótlási hét fogalmát, szóval buktam vele a javítási opciómat, és majd ezért nem tudok csodálatos családszociológiából javítani. Mert olyan szerencsém richtig nem lesz, hogy megbukjak...

Egyébiránt pedig olyanok vannak, hogy négyes megajánlottam van, amiből vizsgázhatnék, de nem merem kockáztatni a jegyet. Ha hármast kaptam volna, rohannék, de a négyes egy olyan tárgyból, ahol ha egyet elrontasz, mínusz 10 pont is lehet, na igen, egy könnyen rontható jegy.

Egyebek közt pedig azon ujjongok, hogy kettest kaptam a humánökológiára, esküszöm, hogy soha többé nem veszek fel Lányi Andrásnál semmi kurzust. Annyira képtelen vagyok azonosulni ezzel a hardcore zöld-gondolkodásmóddal... Persze még azt várja, hogy okos emberek okos gondolatait cáfoljam, érveljek mellette vagy gondoljam tovább... Sajnálom, de ebből katasztrófát csinálok. Próbálkoztam én mindennel, a vizsgán két oldalt szövegeltem az állatok jogairól, meg a jogok következményeiről... Úgy tűnik, mennyiségre talán azt gondolta a bácsi, egye fene, inkább menjen át, de többet nem akarok ennyi sületlenséget olvasni... Nem tudom, de hála az égnek, legalább túl vagyok rajta. Most viszont azon aggódok, hogy ez az átlagom gyanúsan alulmúlja az előző félévi teljesítményemet.

Döbbenet, hogy egyébként éjszakánként nem tudok aludni, de most, hogy tanulnék, csak az ágy lebeg a lelki szemeim előtt. Még az a tudat sem nyugtat meg, hogy Jávor Benedek által szerkesztett könyvet olvasok.

Egy évvel ezelőtt hatalmas lelkesedéssel vágtam bele magam a 365 dallamba, minden szépet terveztem, hogy tudjak ívet írni, új életet, barátokat, szerelmet... Aztán most elemezgetek. Nagyjából ugyanott vagyok, mint egy éve. Azt nem mondhatom, hogy semmi sem történt, új egyetemre járok, amit kivételesen élvezek, decemberben kirúgtak a munkahelyemről, egyszer összetört a szívem, és van egy olyan sejtésem, hogy csak azért kaptam az arckönyvön annyi születésnapi köszöntést, mert már megtanulták 'a zemberek' használni az értesítés funkciót.

Szóval továbbra sincs baráti köröm, nem lett belőlem partifész, nem élek párkapcsolatban és anyagilag sem érzem magam egyenesben. Tulajdonképpen a kilátástalan az a szó, ami leginkább körülírja a helyzetem. Van valami a személyiségemben, amit a közelmúltban többen is megfogalmaztak. Az "agresszív" és az "idegesítő" jelzőket használták, hogy pontos legyek, és állítólag írásban nagyszerűen kommunikálom ezeket a dolgokat. Mondjuk tény és való, demotiválónak tűnhet a központozási mániám és az őrült precizitásom, hogy még msn-en is mondatokat használok, de ez vagyok én. De jó is lenne, ha fel tudnám adni magam...

Nu mindegy, most lelövöm a poént, tavaly ilyenkor még ezt terveztem idén május 26-án elposztolni a 365 dallamban:

A vizsgaidőszakra való tekintettel, a sok semmittevés közepette jutott idő gondolkozni. A jövőm érdekében álljon itt két szó, ami másfél év múlva lebegjen a szemeim előtt: KRIMINOLÓGIA MESTERKÉPZÉS.

Don't care what people say,
just follow your own way.
Don't give up and use the chance.
To return to innocence.

Az éjszakák a legrosszabbak. Olyankor a legordítóbb a magány. Immáron a harmadik nap telt el, hogy ismerős nem látta a fejemet. (a boltos néni nem ér)

A tükörbe nézek. Nem vagyok félisten, de inkább vagyok átlagos, mint csúnya. Kicsit nagy az orrom, de szép a mosolyom. Nem vagyok buta, sőt, sokan épp az ellenkezőjéről próbálnak meggyőzni. Azt hiszem, mondhatom, hogy értelmes vagyok, ha mindenféle objektív méréseket veszek figyelembe. Oké, néha nehéz a természetem, de nem vagyok haragtartó, és meglehetősen nyitottan és rugalmasan állok a dolgokhoz.

Végtelenbe nyúló levelezések, ismeretlen ismerősök... Néha úgy érzem, a billentyűzetemmel élek szerelmi életet. Beszélgetni mindenki ráér, de ha találkozóról van szó, nem ér rá, pedig villamossal mindössze 10 percre lakik. Majd holnap megírja, hogy mikor lenne jó. Vagy épp három hete nem volt annyi szabadideje, hogy találkozzon, de annyira sem ér rá, hogy azt tudná mondani, két hét múlva jó lesz. Persze higgyem el, hogy nagyon szeretne már személyesen is látni, és nagyon sajnálja, hogy így viselkedik. Azt hiszem, senkit sem érdeklek annyira, hogy egy találkozásra megfeleljek. Még randit szervezni sem tudok, nem hogy párkapcsolatot építeni... Hát milyen ez a világ? És azt kérdezik, mért vagyok magam alatt... Talán mert nincs senki, aki miatt érdemes lenne két méterrel a föld felett lebegni.

Miután szinte mindenki olvasta azt a bizonyos cikket a szerény kis fővárosunk diáklányainak alternatív megélhetési módjairól, úgy gondolom, nekem sem kell szó nélkül elmenni mellette.

Csak annyit mondanék: adj alternatívát! Én is a Városba került vidéki vagyok, tökéletesen átlátom az albérlet-táplálkozás-buli-munka-egyetem sokszög okozta anomáliákat. És még egy olyan vagyok, akit a szülei egész jól tudnak támogatni.

De komolyan nem látok más megoldást, ha az ösztöndíj a fűtésszámlára is alig elég. Vannak a 450 forintos órabérért folyó, megalázó pozíciójú gyorséttermi munkák, ahol kötelező hetente legalább 4 napot dolgozni, tehát tanulni és/vagy bulizni szinte nem jut idő. Aki szerencsésebb, egy magasabb presztízsű munkát kap, heti két napot dolgozva 7-800 forintos órabérért, és tökéletes harmóniát tud teremteni az életében. Azonban ezek a munkák a legritkábbak.

Itt emberekről beszélünk. Emberekről, akiknek nem csak igényeik vannak, de kötelezettségeik is. Villanyszámlájuk tömegközlekedési bérletestől mindenig. Ahogy a közelmúltban fejtegettem édesanyámmal, arra jutottunk, hogy egy átlagos egyetemistának egy igazán élhető, nyugatias élethez havi szinten 200.000 forint szükséges lenne. Bontogatva valahogy így:

Egy emberi albérlet, esetleg egy lakótárssal: 40.000
Rezsi: 40.000
Kaja: 30.000
Utazás: 10.000
Buli, szórakozás (mert mégis erről szól az életnek ez az időszaka): 20.000
Ruha: 20.000
Sportolás: 10.000
Egyetemi költségek, könyvek, jegyzetek, vizsgadíjak: 10.000
Hobbi, tanfolyam: 10.000
Plusz ez meg az, ajándékok, randi: 10.000

Mondom mindezt úgy, hogy ennek a töredékéből hozom ki a mindennapjaimat. Mondom ezt úgy, hogy 4-5 fős családok élnek ebben az országban ennyi pénzből. Őszintén nem láttam még olyan diákmunkát, amiből ennyit össze lehetne vakarni. Ez alig egy kezdő diplomás kereset, holott az egyetemistáknak a legnagyobb komfortot kellene biztosítani ahhoz, hogy minél jobb szakemberekké válhassanak. És sorra meg lehet kérdőjelezni a tételeket, de azt mondom, mindenkinek joga van egy saját 15-20 négyzetméterhez. Mindenkinek joga van naponta 1000 forintot megenni. Mindenkinek joga van időnként meglátogatni a szüleit, és bizony már nincs 75,5%-os diákkedvezmény. Mindenkinek joga van péntekenként bulizni. És 5.000 forint egy alkalomra nem is hatalmas költség. Vagy elég megnézni egy mozijegy árát. Nincs mindenkinek joga havonta venni 1-1 minőségi ruhát? Nekem egy nadrágom sem volt ötezernél drágább, ennyi pénzből már ruhatárat frissítek, de ennyi nem járna mindenkinek? Azt mondjuk, hogy mindenki járjon sportolni. De miből? A futás ingyen van, de láttad már, mibe kerül egy futócipő? És ha valaki jógázni menne? Vagy konditerembe? Az egyetemi költségen nyilván nincs mit magyarázni, ha csak a szakterületemhez tartozó kötelező irodalmat szerezném be, többszázezer forintos költséget generálnék. Iskolán kívül ugye mindenki szeretné képezni magát? Nyelvet tanulni, jogosítványt szerezni, fényképezni tanulni vagy épp versenytáncra járni? Az utolsó tétel pedig szerintem magáért beszél. Oké, ez elég ingatag, de hirtelen felindultságból ki ne venne esetenként egy-egy apróságot? Egy új lejátszót, egy csokor virágot, bármit?

És innen jön a kérdés: ha a szüleink nem tudnak villát fenntartani a helyi luxusnegyedben, hogy tudnának egy fiatalos, európai életet ajándékozni nekünk? És nem autó fenntartásáról beszélek, nem mallorcai nyaralásról, csak a mindennapok megnyugtató kényelméről. Megértem azokat, akik inkább a könnyebb utat választják, hogy egy normális életet élhessenek. De hogy egy oly népszerű idézettel éljek: what about our dreams? Magyarország, valami bűzlik körülötted.

"Csókolom, Gergő itthon van? Eljöhet játszani?"

Mikor gyerek voltam, még volt értelme a csengőnek az ajtón. Még csengetett be jó barát, még árokcicáztunk az őszi estéken, építettünk hóembert télen, jártunk erdőt tavasszal és ipiapacsoztunk nyáron. Valahogy akkor olyan egyszerű volt minden, autók álltak meg a kocsifelhajtón, és előre nem egyeztetett teadélutánok jöttek létre.

Néha úgy érzem, a Városban nincsenek igazi barátságok. Máskor arra jövök rá, hogy a mobiltelefon ölte meg a szabadságunkat. Hetekre előre kell egyeztetni a barátokkal, határidőnaplókba szorítjuk be egymást és most legfeljebb a vízórás használja a csengőt. Már én sem merek csak úgy becsöngetni a barátaimhoz, mert illetlenség. Mi ebben az illetlenség, ha néhány éve még mindennapos volt? Mért kell a telefonok mikrofonja mögé bújtatni az arcunkat? És egyébként is, hozzád mikor csengetett be utoljára csak úgy, beszélgetni egy barát?

Oké, azt tudtam, hogy a lelkiállapotunk kivetül a környezetünkre, azt is tudtam, hogy magam alatt vagyok, de azt nem gondoltam, hogy annyira magam alatt lennék, hogy az egész kedvenc üzlethálózatomat csődbe viszem puszta kivetülésből.

A megboldogult nagymamámnak volt az a szokása, hogy beszélt a tévével és megmondta a szereplőnek, hogy a gyilkos az ajtó mögött bujkál. Az a szerencsétlen áldozat meg dafke nem hallgatott rá.

A szüleim már rég megtanulták, hogy ne akarják megmondani, mi lenne a jó nekem, így már rég nem szólnak bele ilyen mértékben az életembe. Történetesen minden ilyen próbálkozásukat hatalmas viták környékezték. Azonban amikor idegenek igyekeznek megmondani a tutit, hogy mitől jön rendbe az életem, nos ez az, ami végképp kibuktat, és amit megemészteni sem tudok. Most komolyan, az én életem mindenki másénál ennyivel érdekesebb? Mert hiszem, hogy senki sem bújik meg az ajtó mögött.

'Basszuskulcs, te meg álmodban angolul beszélsz. Még kihallgatni sem lehet téged.' - mondta édesanyám.

Tudom, hogy ezért majd sokan a pokolba kívánnak, de semmi kedvem holnap Lisszabonba menni.

"taníts meg mit kell csinálni
ha találkozunk boldog emberekkel"

Ó, világ, mily gyönyörű is a halál...

Az óraátállítás legnagyobb előnye, hogy végre újra jól jár az óra a fürdőszobában.